Péntek este nyugodtan mehettem az orosz lányok házibulijára, mely egyben a második saját jogú erasmusos házibulim volt, legalábbis a tekintetben nyugodt lehettem, hogy nem kell behúzott hassal léteznem, mert hála annak, hogy Signora B számára kevéssé rutinszerű a technológia használata, mindenki tisztában van vele, hogy a hasam egészségügyi okokból óriási.

Nehezen találtam oda, mert túlságosan hittem a GPS-nek, valamint saját hibás előfeltevésemnek, mely szerint az utca onnan számozódik, ahonnan érkezem. Aztán csak-csak megtaláltam a helyet, egy diákszálló volt az. A neve legalábbis diákszálló, és kétségkívül az egyetem üzemelteti, azonban távolról sincs köze azokhoz a kollégiumokhoz, amelyekben Magyarországon volt szerencsém megfordulni. Egy viszonylag modern épület ez, mindössze három emelet magas, és úgy négy-öt lépcsőházból áll, minden emeleten két ajtó, két külön apartmané, amely apartmanok mindegyikében két szoba található, egy zuhanyzó vécével, egy külön mellékhelyiség, egy kamra vagy gardrób, és egy nappali, kis konyhasarokkal. Egy-egy szobán ketten osztoznak, a szobák tágasak, noha kissé ridegek. A komplexum tökéletesen csendes volt, csak az orosz lányok lakrészéből hallatszott már a lépcsőházba lépve is a zene.

Még az ázsiaiak közül is eljöttek néhányan, két kínai lány, holott ők eddig soha semmiben nem közösködtek velünk, még az órai feladatokat is egymással oldották meg, ha nem volt muszáj mást is bevonniuk. Volt ott minden: a kiömlött sört fel kellett mosni, hát a mopot is bevonták a táncba. Alapvetően jó mulatság volt, bár voltak zavaró tényezők, azonban mind a csoporton kívülről érkeztek. Megörültek nekem, hogy eljöttem, táncba is hívtak, felkötöttem a bölcsészszoknyám alját, később ezen a taktikán változtattam, és a tetejét göngyölítettem fel, és ráztam jónéhányat a seggemen, tekertem legalább ugyanannyit a csípőmön. Ez eleinte fájdalommal járt, de úgy gondoltam, nem hagyom magam csak úgy legyőzni. 

Nem mondhatni, hogy az én zenéim mentek, de nem is volt annyira rossz a felhozatal. Hogy az én zenéim menjenek, az nem is volt (el)várható. Ez talán nem annyira a korommal magyarázható, mint inkább az ízlésemmel. Nem szeretek magamban, segget rázva táncolni, sokkal inkább partnerrel, abból meg kevés akad, aki tud is táncolni. Tánctudás alatt nem a tánciskolában felszedett műveltséget értem - én magam sosem tanultam sem szalon-, sem latin táncokat -, hanem a ritmusérzéket, a ritmusra valakivel összehangolt mozgásra való képességet és azt, hogy a másik tud vezetni. Ehhez nem erő kell, hanem talán egymásra figyelés, és annak a részéről, aki vezet, határozottság, valamint követni tudás attól, akit vezetnek.

Hogy én általában ezt a fajta táncos együttlétet preferálom, továbbá hogy mérsékelt a vonzalmam a mai slágerek és a popzene iránt, gyakran okozott nehézséget a húszas éveimben, amikor mindenki folyton "bulizni" akart menni, és amikor ez jobbára azt jelentette, hogy egy lehetetlenül hangos helyen valami zsúfolt tömeg közepén próbáljuk szar zenére kisebb körben állva riszálni magunkat. Amikor még "normális" egyetemista voltam, Pécsett tanultam a Bölcsészkaron, ami nagyon jó döntés volt. Ott összejött egy olyan társaság, pontosabban össze volt az már jőve, csak én kerültem bele, akikkel bluest, klasszikus rockot és rock'n'rollt lehetett hallgatni, néha jazzt is, és akikkel a saját zenéinkre táncoltunk, és lévén ilyenként nőttek fel, meglepően sok volt köztük a táncolni tudó fiú.  Még az is megesett, hogy Danival roptuk a Mystery Gang koncertjén, és egyszer csak ránk húzták a reflektorokat. Jó nagy tapsot kaptunk a végén. El voltam kényeztetve a pécsi évek alatt, na.

Annál rosszabb volt, amikor "felmentem" Pestre a barátnőimhez, akik ott voltak egy városban ez idő alatt is, ismerték egymás új barátait is, mindent tudtak egymásról, hiszen akár naponta találkoztak, én pedig, amikor megérkeztem, a mivanveled-kérdésre nem tudtam azonnal mélyenszántó beszámolóba kezdeni, ahhoz oldódni kellett kicsit. Amíg én oldódtam, ők megbeszélték a többi dolgaikat, csakhogy mire én elérkeztem a mesélős kedvemhez, ők többnyire már be voltak sózva, irány a "buli", ahol nem lehetett már olyan könnyen beszélgetni, a seggrázás meg nem volt az én műfajom, úgyhogy többnyire a pultnál kötöttem ki egy sörbe kapaszkodva valamelyikük fiújával, akivel viszont jókat beszélgettünk ezeknél a pultoknál, még ha nem is úgy, ahogy a lányokkal szerettem volna. Azért persze sokszor voltak jó alkalmaink, de bennem mély benyomást hagytak ezek a furcsa esték, máig emlékszem a sajátságos hangulatra, amely akkor telepedett rám.

No de ezen az estén a kis csoporttársaim egy idő után már hagyták, hogy a három egymásba tett széken üldögéljek és csak nézzem őket - leginkább azért, mert az állapotomra hivatkoztam. G sem nagyon jeleskedett a táncolásban, inkább a táncparkettül szolgáló kicsiny nappali küszöbén állva beszélgetett valakivel, sokszor épp velem, figyeltük, mi történik a teremben, édesek voltak a srácok, körben összekapaszkodva énekeltek, jókedvűek voltak, egymásnak tapsoltak önfeledten, ha valaki a kör közepére merészkedett egy-egy önfeledtebb pillanatban, és ilyenből szerencsére sok adódott.

"Erre a zenére én nem tudok táncolni" - mondta G. "Kéne egy jó kis rock'n'roll" - tette hozzá. Alig hittem a fülemnek. Éreztem én, hogy van bennünk néhány közös vonás, hogy jól el tudunk beszélgetni egymással, de hogy mindketten ezt az "öreges" vonalat követjük, az meglepetés volt számomra. És ebben tökéletesen egyidősek is vagyunk - én éppen olyan idegen és avítt voltam a pesti éjszakában ezzel az igényemmel, mint ő, és itt most mindketten pontosan ugyanabban a cipőben járunk. Csak övé elegánsabb. Nem volt könnyű elérni, hogy a táncolás hevében engedjenek a másfajta zenére irányuló kérésünknek, de végül könyörtelenül betettem a Csókkirályt, G elkapta a holland lányt, aztán a szám felénél lecserélte a két német hölgy közöl a méltóságteljesebbre, én pedig, ahogy általában, amikor nincs épkézláb férfi a környéken, vagy épp foglalt, mint jelen esetben, elkaptam egy leányzót, közelebbről a kis NR-t, és megmutattuk, hogy rakkenrollnemzet a magyar. Legalábbis feltehetőleg így tűnt, bennünket nézve.

Rengeteget ittam aznap este. Az antibiotikum-kúrára való tekintettel csapvizet. Mégis az utolsókkal távoztam az orosz lányoktól, nem lehet rám panasz. Lehetett úgy hajnali három. Csodálom ezt a várost még mindig. Az éjjel néptelen, biztonságos utcáit, a fáit és falait, és a falon gubbasztó macskáit.

Hazaérve meglepve tapasztaltam, hogy talán a mozgás és a rengeteg víz hatásától sem függetlenül minden bajom tovaszállt. És persze Isten áldja Signora B-t!