Signora B ismét kitett magáért, lehet, hogy ezt már sokadszor írom le, de nem lehet szó nélkül elmenni ennek a picike nőnek a hihetetlen teljesítménye, és persze az elragadó személyisége mellett. Én nehezen viselem mások létezésének hangjait, amit azt illeti a sajátjaimat is, így aztán igyekszem visszafogni mindenféle testi hangosságot: nem csámcsogok, próbálom halkan ropogtatni a mogyorót és az almát, mások jelenlétében kicsiket kortyolok, zavar, ha hallhatóan kordul a gyomrom, elfojtom az ásítást, próbálom a levegőt is halkan venni. Két dolog van, amit képtelen vagyok halkan csinálni: az orrfújás és a tüsszentés.

A mai nap nem indult valami fényesen, mert Sck, az egyik japán osztálytársam megfázva érkezett. Ez azzal járt, hogy folyamatosan szipogott, szívta vissza az agyába mindazt a kétes állagú nedvet amit az orrában szorgosan termelt a megduzzadt nyálkahártya. Közben angyali nyugalommal és elmélyülten tanulmányozta az okostelefonját, vagy épp a fordítógépét, vagy azt a harmadik kütyüt, amelynek a rendeltetésére még nem sikerült rájönnöm. Az óra alatt olykor ki tudtam kapcsolni őt magamban, de amikor csendben dolgoztunk valamely feladaton, ismét a fülembe hasított minden egyes szippanása. (A szippanás egész jó kis szó, még ha eleddig nem is létezett; egyébként is japánosan hangzik.) Amikor Sck szippanásai, mint a pattogatott kukorica pukkanásai, elértek egy bizonyos, kritikusnak tűnő sűrűséget, Signora B előzékenyen megkérdezte, hogy ki óhajt-e menni a mosdóba. És Sck ragyogó arccal sietett kifelé. 

A japánoknál az orrfújás rettentő udvariatlannak számít, kizárólag egyedül, elvonultan végzik el, a szipogás viszont rendben van. És bár bizonyos lányok úgy jönnek-mennek óra alatt ki és be, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga, ez a halk szavú, fegyelmezett fiú inkább megszűnne létezni, mint hogy felálljon az óra alatt, és kimenjen, ha szólítja a szükség. Láthatóan ő is kínban volt már, olyannyira, hogy elő is került a zsebéből a kendő, és közönség ide vagy oda, egyre gyakrabban törölgette az orrát a lehető legkevesebb feltűnést keltve, a legkisebb hangot sem hallatva. Singora B észrevette, és a segítségére sietett. Na meg, lássuk be, az enyémre is.

Írjátok le, hogyan juttok el innen, az egyetemről a Piazza del Campóra - adta ki a feladatot Signora B. Mindenki elmélyedve körmölt, szedte össze a gondolatait és a frissen tanultakat, hogy megfelelő útleírást adjon, és a tanárnő néhány perc elteltével szokásához híven körbesétált, és amíg a többiek dolgoztak, megnézte és kijavította annak a munkáját, aki már készen volt. Hozzám úgy hatodikként ért el, kezébe vette a füzetem, melyik az, kérdezte, és én rámutattam, ő hitetlenkedve nézte, majd felmutatta az osztálynak a füzetet: Mamma mia, La Divina Commedia! - fűzte hozzá. Pedig, esküszöm, az általam ismert legrövidebb utat írtam le, azt, amit jobbára a többiek. Felröhögtem minden barátom nevében is, akik pontosan tudják, nem csak a blog óta, hogy nemigen tudok rövidre fogni semmilyen történetet. 

(Forrás: https://www.amazon.it/Divina-Commedia-Ediz-integrale/dp/8854165069)

A délután csendben telt. Miután tegnap a hátamra csaptam a túrahátizsákomat, és elmentem a messzi, de olcsóbb boltba nagybevásárolni, nem akartam a menzára menni és újabb eurókat költeni evésre, miközben otthon megromlanak a leértékelt finomságok a hűtőben, megkérdeztem G-t, van-e kedve velem tartani, főzök valami egyszerűt, szívesen megkínálom. És volt kedve, így aztán hazamentünk, összedobtam egy könnyű ebédet, megeszegettük, G segített a mosogatásnál, asztal letörlésénél, jól esett a közvetlensége és a természetessége. Kiültünk a kertbe aztán, hogy elfogyasszuk az ebéd utáni kávét, amikor is megjelent M, néhány ismeretlen lánnyal és számos csomaggal egyetemben. Kifelé tartottak a kapun. Odaléptem, és megkérdeztem, mi is történik, hazautazom, mondta, vizsgákra-e, kérdeztem óvatosan, és hogy mikor jön vissza, vége az Erasmusomnak, mondta ő, hazautazom végleg. A sajnálkozásom valószínűleg a legkevésbé sem tűnt hihetőnek, lévén belül az alighiszem óvatosságával apró petárdák kezdtek pukkanni, és tartok tőle, hogy a váratlan, minden előjel nélküli örömöt alig tudtam leplezni. Vége a sereg látogatásainak? Lehet, hogy végre normális és csendes lesz az otthonunk? Talán korai még ebben beleélnem magam, de mindenesetre felcsillant a lehetőség, és ez nagy dolog akkor, amikor minden egyes nap végigböngészem minden contradák és külkerületek albérlet-hirdetéseit.

Este a nyelvcsoport kimenőt szervezett, és úgy döntöttem, csatlakozom hozzájuk. Borzalmas helyre mentünk, illetve nem borzalmas éppen, de tinikkel teli, rideg, modern, és az este vége felé igénytelenül mocskos helyre, ahol a péntek lázában 4 euróért kaphat az ember egy pohár választása szerinti italt, továbbá korlátlanul fogyaszthat  svédasztalon felszolgált falatkákból. Ami, valljuk be, nem rossz lehetőség, tekintve, hogy másutt egy korsó sör 5 eurónál is többe kerül. Kértem egy aperol spritzet, gondosan végiggondolva a sorban állva, hogy ezt az italt itt csak spritznek hívják, ami pedig sp-vel kezdődik, a névelője tehát lo, és ha egyet kérek, az uno spritz, de mivel sikeresen elbambultam, a pincér kérdésére hirtelen azt feleltem, hogy vorrei uno aperol. Ezen aztán hangosan fel is nevettem.

Odalent a 18 éves NR-rel, aki olyan kedvesen és tiszteletteljesen közeledett hozzám legutóbb, a házibulin, és akinek ártatlan porcelánbaba arca egy ártatlan porcelánbabát takar, de a szó legjobb értelmében, családtörténetekről kezdtünk el beszélni, a nagyszülei csodás megismerkedéséről beszélt, cserébe én is elmondtam az én nagyszüleim hasonlóan csodás történetét. NR orosz, de Kazahsztánban született, Péterváron tanul, de Kazahsztánt tartja hazájának. Ahol adódnak konfliktusai a családjának bőven, a kazahok fele befogadó velük szemben, a másik felük köp egyet, ha oroszt vagy örményt lát. NR az egyetlen, aki osztja a város története és szokásai iránti érdeklődésemet.

Miután meguntuk az üldögélést ezen a felettébb furcsa, tinikkel és este 10 felé a padlón szétkent pennemaradékokkal, kiömlött italokkal teli helyen, felkerekedtünk, hogy találjunk egy másik helyet, olyat, ahol jól esik elidőzni még egy pohár ital mellett. M, a német fiú javasolt egy kocsmát; kicsit tartottam tőle, sports pub, mondta, és láttam magam előtt a hatalmas plazmatévékkel kirakott termet, ahol valami lelombozóan szar mai slágerzene szól és vegyül a meccsközvetítés zajával. Aztán beléptünk a La Dianába. Az először kissé furán viselkedő, de később maradéktalanul kedvesnek bizonyuló pincérnő a terem legvégébe vezetett bennünket, a legnagyobb asztalhoz, hogy kényelmesen elférjen az egész társaság.

Az asztalhoz vezető úton P, a másik magyar srác a falra mutatott, ahol a csapolt sörök árait tüntették fel, Piának hívják az egyik piát, nevetett. Ez a bizonyos sör valami félbarna lehetett, 6%-os, én a gyengébb mellett döntöttem és kértem egy korsó Beatricét. A pincérnő viccelődött velünk, olaszul rendeljetek, mondta, mintha csak Signora B-t hallottuk volna, pedig nem tudhatta, hogy az A1-es csoport tölti náluk együtt az estét. Méltatlankodva javítottam ki néhány elcsúszott ragozást és névelőt, nevettünk, a lo aperol után megtehettem anélkül, hogy bárki rosszallását váltottam volna ki vele. Soha nem akartál tanár lenni? - kérdezte AR, a másik orosz lány. Igazán jól állna neked - tette hozzá. Amíg az italokra vártunk, körbejárattam a tekintetem a termen, megakadt a szemem a mosdók ajtaján, melyen a teljes felületet elfoglaló kép egy középkorinak tűnő férfit ábrázolt. Milyen szép, gondoltam, hogy szeretem ebben a városban a középkort. Elmerültem a kép fürkészésében és alacsonyabb fokozatra kapcsolt a tudatom, majd hirtelen élesen hasított belé, hogy hiszen értem a szöveget felette, a középkori férfi nem más, mint Dante maga, a felirat pedig a pokol kapujának felirata: "Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel".

Bent is vannak képek az ajtón, mondta NR. Vannak bizony. A női mosdó ajtaján egy szomorú nőalak áll, és amikor beléptem az előtérbe és megpillantottam, felnéztem a feliratra, és már nem volt szükségem kikapcsolt agyra sem, hogy tudjam, Pia van a képen, Pia Tolomei Dante Purgatóriumából. Az a Pia Tolomei, akire a könyvem főszereplője, az azonos nevű Pia Tolomei utal vissza mindig. "Gondolj reám, én Pia voltam élve, Siena szült engem, Maremma ölt meg."

Nagyon hálás vagyok ennek a könyvnek, és kiváltképp Krisztának, hogy ezt az ajándékot adta a születésnapomra. Nap mint nap származik belőle egy újabb csoda, egy szívdobogtató vagy szívmelengető élmény. A bennfentesség érzése, ezzel együtt az, hogy itthon vagyok, hogy mindig újabb megerősítésekkel szolgál a város. És még ha tudom is, hogy nincs ebben semmiféle csoda, valaki írt egy könyvet Sienáról, nyilván visszaköszön Sienában Siena, ha egyszer itt vagyok, nekem ezek mégis varázslatok. Hiszen legalábbis azok között, akiket ismerek, legyen azok csoport- vagy lakótársak, én vagyok az egyetlen, aki tudja mindezeket, így az egyetlenként, aki ráismerhet ezekre, egyedül nekem tárja fel magát a város ilyen mélyen. És én szeretem ezt a kitárulkozást. 

Szerettem volna inni egy Piát is, de éppen nem volt csapon - majd legközelebb. Mert lesz legközelebb. A sörről, annak nevéről és névadójáról kérdeztem a csapos srácot, akivel aztán messzire vezető beszélgetésbe kezdtünk. Az országainkról, a kormányainkról, baloldalról és jobboldalról, az olasz katolikus kommunistákról, és így tovább. A csoport közben indult, Dante újabb korsónyi szerelme is elfogyott, így aztán abban maradtunk, hogy majd folytatjuk. Lehet, hogy megtaláltam a törzshelyem a Lupa contradában.