A sütemény remekül sikerült. Sőt mi több, a vacsora is. A legtöbben készítettünk valamit, sok apró fogás volt, mindenből jutott mindenkinek egy kevés, így is jócskán teleettük magunkat. Az asztalt tízen ültük körül, egy lányt nem ismertem, aki egy srácot hozott magával. A lány osztrák, a fiú belga volt, értelmesek, kedvesek, jó társaság. Kissé idegenül éreztem magam az asztalnál, de ez talán rendben van, nem könnyű egy összeszokott társaságban megtalálni a helyedet, és azt hiszem, ennek nincs köze ahhoz, hogy milyen félelmekkel érkeztem ide. Az ember új társaságokban új és új szerepeket kap, nem alakoskodásból, egyszerűen ilyen a dolog természete. Én még keresem az enyémet.

Kissé megrettentem mindazonáltal, amikor M két hatalmas bevásárlószatyrot a konyhába cipelve és abból döbbenetes mennyiségű alkoholt a hűtőbe pakolva bejelentette, hogy "this is the militars'", vagyis hogy ez a katonáké. Tehát megint jönnek a katonák. Az egyik lány engedélyt kért a többiektől, hogy vacsora után két barátja csatlakozzon hozzánk, gondolom, ezen felbuzdulva M úgy gondolta, hogy akkor este nyitott a ház, és jöhet, aki akar. Nem voltam boldog tőle, hogy ismét a múlt szombati hangulatban találom majd magam. A vacsora után aztán meg is jöttek a katonák, de viszonylag csendesen indult az este, én bejöttem a szobámba kideríteni, hogy tökéletesen elrontottam-e egy, az egyetemre beadandó kérvény kitöltését, melyről ellentétes információkat találtam az évfolyam FB-csoportjában, amikor is éktelen óbégatásra lettem figyelmes az ablakom alatt. Résnyire kinyitottam az ablaktáblát, ez hiba volt, négy-öt srác állt lenn az utcán, rátapadtak a csengőre, melyről nem tudom, hol helyezkedik el, de olyan, mintha egyenesen a szekrényem felett szólna fülsiketítő cserregve károgással, és Ac nevét óbégatták odalenn. Ac végül beengedte őket, és egészen kellemes meglepetésnek bizonyultak. Lehetett velük angolul társalogni, értelmes dolgokról is. 

Az egyetemi kérvény ügyében felhívtam G-t, a magyar srácot, hátha ketten okosabbak leszünk, és ha már G épp hezitált, hogy elinduljon-e a városba ilyen késő este, vagy már ne tegye, nem haboztam meginvitálni magunkhoz. Kisvártatva meg is jelent, éppen akkor, amikor Unicummal kínáltam körbe az erkélyen dohányzó társaságot; Ac-t, Ab-t és a korábban lent óbégató srácok közül kettőt, akikről kiderült, hogy lehet velük beszélgetni. Ab megjegyezte, hogy engem folyton dohányozni lát, igen, mondtam, és rájöttem, hogy ez a menekülési útvonalam. Egy buliban, ahol nem találom a helyemet, mindig jó ürügy kimenni rágyújtani. Ezáltal ott is vagy meg nem is, így amennyire szeparál, annyira integrál is, nem beszélve arról, hogy az értelmes srácok is dohányoztak, így az erkélyen más minőségű beszélgetés alakulhatott ki, mint odabenn, és mivel G is dohányzik, kimentünk újra közéjük, G, az Unicum és én.

Mi hárman kint is maradtunk, valahogy jobban esett ott lenni, mint a benti forgatagban, és végignézhettük, ahogy Ja és az egyik katona az erkélyen egymásba gabalyodott, ahogy Ab, aki láthatóan épp arra a katonára vetett szemet, minden igyekezetével zavarni próbálta kettejüket. Ja királynői jelenség, gyönyörű nő, egy fél fejmozdulattal elcsábít bárkit, ráadásul aznap estére különösen csinosan öltözött fel, ugyanakkor szerintem tudhatta, hogy Ab ez iránt a srác iránt érdeklődik, így nem volt szép tőle, hogy éppen őrá vetett szemet. Úgy tűnt ugyanis, hogy Ja királynői természetéhez cseppet sem illik ez a fiú, fél fogára elég, ha egyáltalán, pusztán szórakozásul pedig választhatott volna mást is, hacsak nem épp abban leli örömét, hogy tönkreteszi a másét. Ab próbálkozása jelzés volt felé, valahol persze jogos, ugyanakkor méltóságon aluli. Egy ilyen helyzetből nem lehet jól kijönni, ha hasonlóba keveredtem, úgy emlékszem, én mindig igyekeztem kevésbé kétségbeesetten reagálni, legfeljebb egy csípős megjegyzéssel, nehezen viseltem a büszkeségemen, vagy tudom is én, min esett csorbát, és igyekeztem azt emelt fővel viselni. Lehet, hogy ez hiba volt. De az bizonyos, hogy nem tesz jót a méltóságnak Ab akciója. 

Nemsokára kikísértem G-t, lent a kertben még megálltunk beszélgetni, jó hosszúra sikerült, érzékeny témába csaptunk bele, közben lassan kiürült és elcsendesedett a ház. Amikor visszamentem, a lányok az étkezőben ültek, nagy körben, és faggatni kezdtek, mi van G és köztem. Miután eligazítottam őket a tekintetben, hogy a mi viszonyunk nem ugyan olyan természetű, de aki egy okos, jóravaló fiút szeretne közülük, az meglátásom szerint G-vel igen jól járna (persze kérdés, van-e ott G-nek keresnivalója, ahol a katonák a befutók), elkezdtek kikérdezni engem, ki vagyok, mi vagyok, milyen volt az életem, és persze huszonéves koruk mindentudó magabiztosságával igyekeztek reflektálni az általam elkövetett és feltárt hibákra, mégis úgy éreztem, hogy a helyemre kezdek kerülni köztük.

Én voltam az utolsó, aki ébren maradt a házban, fél ötkor hallottam a madarakat énekelni. Pontosabban egy madarat. Azt hiszem, a pacsirtát, és nem a csalogányt. Mindig gondban voltam ezzel, hogy melyik melyik, de mivel Verona nincs messze, utánanézek és megjegyzem, olaszul is.

Már csak azért is, hogy a következő rám virradó hajnalon köszönhessek neki: Buongiorno, allodola!